Aztán a húrok közé csaptunk. Illetve csaptam én és Zoli, a többiek pedig a saját hangszerüket vették használatba. Nem kellett egy pillanatot sem várnunk az első táncolóra sem: egy néző, nevezett Zoli, a helyi gitármágus jelentkezett játékra és szórakoztatta magát is és minket is produkciójával. A lelkes zenerajongó ugyanis hol az igencsak nagynak mondható paddal gitározott, hol az asztal tetejére ugrált (az ott ülő Lilla és párja a harmadik számú Zoli örömére), hol az előbbi paddal próbált szörfözni. Mindez azt eredményezte, hogy Krisztián néha már alig tudott énekelni a nevetéstől. Ám mi rendületlenül nyomtuk a bulit.
Mindenki az asztalra
A hely aztán lassacskán megtelt a szokásos lépések megtételét művelő táncolókkal, lelkes italfogyasztókkal és az ismeretlenül is ismerős arcokkal. A Buffalo védjegyévé vált asztalon táncolás most sem maradhatott el, de ezúttal Krisztián nem teljesen önszántából vetemedett a csatlakozáshoz: a helyi vízilabdás csajok egy emberként ragadták meg énekesünk, és húzták fel magukhoz táncikálni. A frontember nem tudott – és nem is akart – ellenállni, csak úgy mint a jó fajta italnak sem, amiket a tulaj (a negyedik Zoli) szolgált fel neki – szokásosan.
Éppen Krisztiánt invitálják a pólós lányok (klikk a képre)
Tibitől az egyik szünetben a gyengébbik nemből való felhozatalt mustrálva azt is megtudtuk, hogy “… ilyen combok és fenék, öregem, tuti tenyésztik őket!”, amiben ha van is valami, nekünk már mind csak az étlapon marad. Aztán az elköszönésben a szokásos “Részegen, Tóth Gyula visz haza…” is felhangzott, melynek végeztével billentyűsünk dicséretben részesítette a bandát “a gyors pakolásért”.
A zenekar ismét lenyomott egy remek hangulatú, amolyan télköszöntő koncertet, amit a hazafelé majdnem egész úton szakadó hó nyomatékosított igazán. Jó buli volt (Andor most kivételesen, ha minden igaz nem fejelte le a tv állványt), és jövőre remélhetőleg még többször is lesz alkalmunk szórakoztatni a nagyérdeműt!